A Sötétség Öröksége 1 évad 4 rész
~ Élménybeszámoló ~
Természetesen az előző rész függővégénél ( a kritikám itt olvashatjátok róla ) veszi fel a fonalat a 4. rész, amely Hope Is Not The Goal címmel jelent meg.
Padlót fogtam a 3. rész idegtépő lezárásán és mentek is a találgatások bennem, hogy akkor most mi is van, milyen lény lesz a gyilkos. Egyből vámpírra gondoltam és az egész jelenetnek olyan Damon Salvatore vérfürdő feelingje volt, de ami valójában történt, arra egyáltalán nem számítottam és teljesen meglepődtem rajta, de akkor nézzük is, hogy miről is van szó.
Az egész rész egy gyilkossággal fog foglalkozni, amiről azt hinné az ember, hogy annyira könnyű megoldani, mivel minden jel arra utal, hogy a tettes vámpír volt, de nem. Ez a Legacies, itt minden sokkalta árnyaltabb, bonyolultabb és misztikusabb és pontosan ezért akadtam annyira ki a részben.
Jó ötletnek tartom a rendezőktől, hogy a Salvatore iskola diákjait elküldik a csere program keretein belül a Mystic High Schoolba. Öröm volt újra a gimnázium falai között lenni, már a Vámpírnaplók 4. évada óta nem igazán jártam ott.
Lizzie volt megint csak a kedvencem, rajta tudtam a legtöbbet nevetni. Imádtam a beszólásait arról, hogy ő egy hős és próbál úgy viselkedni, azzá válni, hogy az apja büszke legyen rá. Néhol már túlzásokba is esett, de én csak sírva röhögtem.
It's Hero Time
Meg kell, hogy mondjam, nagyon durván kitettek magukért a kreátorok megint. Olyan effektekkel volt az egész rész megáldva, hogy csak a fejemet fogtam. Dana halála hihetetlen volt. Egyszerre volt eszméletlen és undorító, de az biztos, hogy nem volt egy várt fordulat a történetben. Jó ötlet volt ezt a vérfarkas falkát is behozni, meg ezt az " én vagyok az alfád " dolgot, olyan Teen Wolf beütése van, imádom!
Már említettem, hogy az ókori görög mitológiához nyúlnak mindig vissza a szörnyek terén, de azt hiszem, erre a részre tudtam teljesen felfogni. Nagyon ötletes és kreatív lényeket hoznak vissza, mindig egy lépéssel közelebb engedve a nézőt a legendákhoz. A rész szörnye nem volt más, mint maga Arakhné. A nő az eredeti történetben Kolophón hercegnője volt, aki szövő és hímző tehetségéről volt híres, annyira jól csinálta, hogy még Athénénel is jobbnak tartotta magát, ami hamar eljutott az istennő fülébe, aki ennek hatására versenyre hívta a halandó asszonyt. A versenyben Arakhné munkája elismerésre méltó volt, ám Zeusz félrelépéseit ábrázolta, amit Athéné menten széttépett, így a nő alul maradt végül és felakasztotta magát. Az istennő megsajnálta és pókká változtatta, így éjjel-nappal fonhatott.
A részben ezzel a pókkal találkoztak a szereplők, aki a modern felfogásban alakváltó volt és bárki bőrét fel tudta venni, így vált sokkalta kiszámíthatatlanabbá az epizód.
Nagyon jól el lett készítve a rész, a pók, a hálója és úgy az egész látvány világa a sorozatnak.
Kedvenc romantikus pillanataim Josie és Raf között zajlottak, egyszerűen agyam eldobom, hogy ők ketten mennyire édesek. Ami pedig Hope-ot és Landont illeti, drámaaaaaa.
Természetesen az előző rész függővégénél ( a kritikám itt olvashatjátok róla ) veszi fel a fonalat a 4. rész, amely Hope Is Not The Goal címmel jelent meg.
Padlót fogtam a 3. rész idegtépő lezárásán és mentek is a találgatások bennem, hogy akkor most mi is van, milyen lény lesz a gyilkos. Egyből vámpírra gondoltam és az egész jelenetnek olyan Damon Salvatore vérfürdő feelingje volt, de ami valójában történt, arra egyáltalán nem számítottam és teljesen meglepődtem rajta, de akkor nézzük is, hogy miről is van szó.
Az egész rész egy gyilkossággal fog foglalkozni, amiről azt hinné az ember, hogy annyira könnyű megoldani, mivel minden jel arra utal, hogy a tettes vámpír volt, de nem. Ez a Legacies, itt minden sokkalta árnyaltabb, bonyolultabb és misztikusabb és pontosan ezért akadtam annyira ki a részben.
Jó ötletnek tartom a rendezőktől, hogy a Salvatore iskola diákjait elküldik a csere program keretein belül a Mystic High Schoolba. Öröm volt újra a gimnázium falai között lenni, már a Vámpírnaplók 4. évada óta nem igazán jártam ott.
Lizzie volt megint csak a kedvencem, rajta tudtam a legtöbbet nevetni. Imádtam a beszólásait arról, hogy ő egy hős és próbál úgy viselkedni, azzá válni, hogy az apja büszke legyen rá. Néhol már túlzásokba is esett, de én csak sírva röhögtem.
It's Hero Time
Már említettem, hogy az ókori görög mitológiához nyúlnak mindig vissza a szörnyek terén, de azt hiszem, erre a részre tudtam teljesen felfogni. Nagyon ötletes és kreatív lényeket hoznak vissza, mindig egy lépéssel közelebb engedve a nézőt a legendákhoz. A rész szörnye nem volt más, mint maga Arakhné. A nő az eredeti történetben Kolophón hercegnője volt, aki szövő és hímző tehetségéről volt híres, annyira jól csinálta, hogy még Athénénel is jobbnak tartotta magát, ami hamar eljutott az istennő fülébe, aki ennek hatására versenyre hívta a halandó asszonyt. A versenyben Arakhné munkája elismerésre méltó volt, ám Zeusz félrelépéseit ábrázolta, amit Athéné menten széttépett, így a nő alul maradt végül és felakasztotta magát. Az istennő megsajnálta és pókká változtatta, így éjjel-nappal fonhatott.
A részben ezzel a pókkal találkoztak a szereplők, aki a modern felfogásban alakváltó volt és bárki bőrét fel tudta venni, így vált sokkalta kiszámíthatatlanabbá az epizód.
Nagyon jól el lett készítve a rész, a pók, a hálója és úgy az egész látvány világa a sorozatnak.
Kedvenc romantikus pillanataim Josie és Raf között zajlottak, egyszerűen agyam eldobom, hogy ők ketten mennyire édesek. Ami pedig Hope-ot és Landont illeti, drámaaaaaa.
Nagyon jól el lett készítve a rész, a pók, a hálója és úgy az egész látvány világa a sorozatnak.
Kedvenc romantikus pillanataim Josie és Raf között zajlottak, egyszerűen agyam eldobom, hogy ők ketten mennyire édesek. Ami pedig Hope-ot és Landont illeti, drámaaaaaa.
