Fanni a legjobb barátom, a Könyvfesztiválon ismerkedtem meg vele Rácz-Stefán Tibor dedikáló sorában, felvettük egymással a kapcsolatot az interneten és minden nap beszéltünk, tartottuk a kapcsolatot, még ha 275 km is választ el minket. Próbálunk törekedni a személyes találkozásokra is, így történt meg, hogy az őszi szünetben fogtuk a sátorfánkat és felutaztunk a fővárosba. 

Én már fél órával korábban a Keleti Pályaudvarban voltam és vártam a vonatát, amely 10:05-re volt kiírva és természetesen késett is egy picit. Nekem addig volt időm felmérni a terepet és megtalálni azt a vágányt, ahová Fanni vonata be fog érni, azaz be kellett volna oda érnie, de a vonatának egy másik vágány volt a szimpatikusabb, mint ahol én helyezkedtem el, de a kezdeti kisebb kavalkád után végül megtaláltuk egymást.

Miután szétörültük a fejünket, elindultunk az Arénába, a már számunkra kötelezővé vált shoppingra, de előtte fel kellett ébrednünk így a Frei Kávázóban lyukadtunk ki, a Libri csücskében. Egy eszméletlen finom kávéra beszélt rá Fanni, a Filmsztárok kókuszos jégkávéját ittuk, amely csokoládés kókuszos-latte, pikáns rózsafűszerrel és ami a legfontosabb, Miley Cyrus kedvence. Természetesen sokat bolyogtunk még a könyvesboltban, sok-sok könyvet néztünk meg és beszéltünk ki, esetleg kaptunk fangörcsöt, attól tartok az eladók agyára mentünk. 

Új erőkre kapva vágtunk bele a ruhavásárlásba, ahol mindketten hangosan kimondtuk egymásnak a véleményünket és közös megegyezések alapján próbáltuk fel a darabokat, beszéltük le egymást egy borzalmas példányról vagy adtunk pacsit a jó döntésért, ha pedig a rádióban kedvelt dal indult el, egyértelműen kezdtük el énekelni, amiért amúgy egyáltalán nem néztek ránk furán az emberek. Fanni egyből sikeres vásárt csinált, viszont én kettő kabát között örlődtem még sokáig a nap folyamán.

Közeledett az ebéd ideje, szóval a frissen szerzett metró tudásom segítségével utaztunk el a Keletiből az Örs vezér terére, ahol az Árkádban jól laktunk, Fanni mekizett, míg én szusit ettem. 

Egy kicsi sziesztát tartottunk, de utána mennünk kellett, mert még sok program  várt még minket. Újra metróra szálltunk és meg sem álltunk a Deák térig, ahol igaz, hogy a föld alatt eltévedtünk, de utána sikeresen kikeveredtünk a felszínre. Egy, már számunkra ismert útvonalon jutottunk el az Erzsébet hídig, ahol egy kedves német turistát megkértünk, hogy fotózzon le minket, ez a fotó a bejegyzés borítóképe is, ahova a címet szerkesztettem. Az az érdekessége, hogy rengeteget sétáltunk akkora már, fáradtak voltunk és full azt éreztük, hogy ez biztosan nem lett életünk képe, hajunk is kócos volt, meg minden, de én legalábbis elkönyveltem, hogy legalább egy szép emlék lesz a kép. Aztán erre az csoda történt, hogy jó kép lett. :D 

A hídon átérve a Gellérthegy lábához jutottunk el. Célunk a hegy megmászása volt, amely végül sikerült is, sok megálló és pihenő után. Az úton felfelé sokat nevettünk, beszélgettünk és lényegében húztuk egymást.
A szabadság szoborhoz felérve hatalmasat pihentünk és nem tudtunk betelni a város látványával. Miután kicsodáltuk magunkat, szépen lassan elindultunk egy másik útvonalon lefelé, ami a Szabadság híd lábához vezetett minket. Mire leértünk, besötétedett és a városban felkapcsolták a fényeket. A híd mellett helyezkedik el a Dunára néző Whynot kávézó, ahol már tradícióvá vállt, hogy beülünk inni valamit a találkozásaink során. A hegy fáradalmait kipihenve egy finom kakaó mellett sokat beszélgettünk ott, majd megint útra keltünk, mert már csak 2 óránk maradt a vonat indulásáig.

Lefelé tartva a hegyről, a háttérben a Szabadság híddal

Kényelmes tempóban elindultunk vissza, a Deák térhez, miközben sokat csacsogtunk, úgy nézhettünk ki, mint egy rossz nyugdíjas házaspár. Totálisan bele vesztünk a Váczi utca szépségeibe és végül elfejtettünk lekanyarodni, így a Vörösmarty téren kötöttünk ki, ahol megláttunk egy Bershkát, amit égi jelnek fogtunk fel arra, hogy biztosan meg kell vennem valamelyik kabátot. Egy pénzfeldobós módszert is alkalmaztunk, a fej vagy írást, de végül a fekete kabát nyert. Gyorsan körül néztünk még a boltban, amit levett a Fanni a vállfáról, én egyből húztam magamra, még a próbafülkével sem fáradtunk és nagyon jó vásárt csináltam a nap végére én is. Gondoltuk úgy sac-per-kábé arra lesz a Deák, így elindultunk egy random utcán, ami fogalmunk sem volt, hogy hová visz majd bennünket, de láss csodát, pont arra a helyre érkeztünk, ahol le kellett mennünk a föld alá a mi metrónkhoz, ami vissza vitt minket a Keletibe, amely során már csak egymásra dőltünk a kimerültségtől és a fáradságtól, de még mindig nevettünk és nagyon jó volt a kedvünk. Annyira jól osztottuk be az időt, hogy még fél órát tudtunk a vasút pályaudvaron eltölteni, ahol szépen lassan elkezdtünk búcsúzkodni. 

Mindent összevetve egy gyönyörű, csodálatos, izgalmas, vicces és nagyon emlékezetes napot töltöttünk együtt, ami a szünetem fénypontja volt. Nagyon örülök, hogy találkozhattam Fannival, még ha csak ennyi időre is.